Magyarország sorsfordulóhoz érkezett. Olyan horderejű döntést kell meghoznunk, amelyhez mérhetőt az én generációm életében – igen, a rendszerváltást is beleértve – nem kellett. Nem is vagyunk felkészülve rá, nincs meg a politikai kultúránk és intézményrendszerünk hozzá. Talán még ahhoz sem, hogy a horderejét felmérjük.
Vakon tántorgunk a ködben a szakadék felé, s odáig is alig jutunk el, hogy a helyzetünket világosan artikuláljuk.
TL;DR
Magyarország történelmi sorsfordulóhoz érkezett, de politikai elitünk nem készült fel rá.
A Nyugat nem csupán Orbánt, hanem Magyarországot is egyre inkább kihagyja az együttműködésekből. Ezt nem kezeljük jelentőségének megfelelően
A külpolitikai elszigetelődés miatt Magyarország a geopolitikai „senki földjére” kerül, ami az orosz befolyás kiterjesztéséhez vezethet. A Kreml kész forgatókönyvvel rendelkezik a térségre.
A belpolitikában először van valódi kihívója az Orbán-rendszernek, ami a hatalom megtartása érdekében elindítja az elnyomás új szintjét. Az Orbán által meghirdetett „húsvéti nagytakarítás” ennek a nyílt bejelentése.
Magyarország előtt a belarusszizálódás veszélye áll. A kérdés már nemcsak a választások megnyerése, hanem az ellenállás társadalmi fenntarthatósága.
Észrevétlen sorsforduló
Szívesen írnám, hogy útelágaz(ód)áshoz értünk, de a helyzetnek az a különlegessége, hogy nemigen vannak világos utak sem előttünk. Hazánk nem egy változatlan világban, világos koordinátarendszerben kell döntést hozzon: az eddig ismert világrend van teljes mozgásban. Korábban megkérdőjelezhetetlen szövetségek váltak kétségessé, újrarajzolódnak az erővonalak, korábbi viszonyítási pontok mozdultak meg, a szabad világ eddigi vezető állama állt át a sötét oldalra.
1988-90-ben világos volt, hogy a Szovjetunió váratlan összeomlását követően, szabadulva a szovjet érdekszférából a Nyugathoz akarunk tartozni. Sokan, sokféleképpen megírták, hogy a rendszerváltás, a Nyugathoz csatlakozás nem forradalom révén, nem megharcolva következett be, hanem egyfajta magától értetődőségben, politikai elitek vezetésével, sokak helyeslése, kevesek ellenkezése és jó sok ember hallgatólagos tudomásulvételével. Úgy is mondhatjuk, hogy mintegy megtörtént velünk.
S azóta voltak kisebb-nagyobb téttel bíró választások – lehetett örvendezni vagy elégedetlenkedni egyik-másik választás eredményén, lehetett egyik vagy másik kormányra került párttól félteni a demokráciát, s különösen a NER kiépülését követően Magyarország nagyon messze került attól, amit én a szabadság, a demokrácia és a társadalom ideális formájának tartok.
De eddig mindig olyan választások és olyan hatalomváltások voltak, amelyek nem, vagy nem lényegi elemeiben érintették Magyarország világban elfoglalt helyét és szövetségi hovatartozását. Mindig lehetett azt mondani, hogy “Igen, rossz a kormány megítélése, igen, ez a folyamatos trollkodás már az ország megítélését veszélyezteti, de az EU-tagságunk és a NATO-tagságunk kijelöli az ország helyét a világban, nem vagyunk elégedettek a kormánnyal, de amikor majd sikerül legyőzni a NERt, akkor ezeket a kapcsolatokat kijavítjuk”. Mert hiszen tagjai vagyunk ezeknek a szervezeteknek.
Az elmúlt hetekben azonban gyökeresen új helyzet teremtődött, mégpedig a belpolitikai logika szerint szinte észrevétlenül, hiszen éppen nem választási időponthoz kapcsolódóan. És innen adódik az egyik veszély – jelesül az, hogy az ellenzéki pártok még mindig a jövő évi választásra függesztik a tekintetüket, leginkább arra építenek pozíciókat, azzal kapcsolatban taktikáznak.
Miért érzem, hogy megváltozott a helyzet?
az Egyesült Államokban illiberális vagy poszt-liberális fordulat zajlik, a jelenlegi kormányzat támadást indított a liberális demokrácia intézményrendszere ellen (itt nemcsak egy nárcisztikus őrült magánszámáról van szó, hanem szellemi és politikai értelemben jóval komolyabban előkészített fordulatról, ami már-már közelít az államcsínyhez)
ennek politikai következményeként kérdőjelessé váltak – erősebben, mint az első Trump-időszakban – az USA szövetségesi elkötelezettségei, az amerikai külpolitikának a belpolitikai fordulattal összhangban álló újrapozícionálása zajlik, erősen ideológiai értelemben a liberális demokráciák szövetségéből a populista/autoriter oldalra
ennek következtében megrendült az az euro-atlanti szövetség, amelyhez 1990. után csatlakoztunk – amire azonnali reakció lett a szorosabb európai – katonai és politikai – együttműködés.
Miért teremt ez új helyzetet Magyarország számára?
A müncheni biztonsági konferencián elmondott Vance-beszéd egyértelműen jelezte Orbán számára, hogy azok a visszatartó hatások, amelyeket mindenfajta rossz viszony ellenére a Biden vezette USA mégiscsak gyakorolt Magyarországra, nincsenek többé. Nincsenek az ellenzék kezelésére, az emberi jogok és a jogállami mechanizmusok tiszteletben tartására, a liberális demokrácia legalább látszatának fenntartására vonatkozó elvárások, sőt: az illiberális kormányzási mód kifejezett helyeslésre talál.
Orbán többször hangoztatta, hogy nem kell nekünk az EU-ból kilépni, összedől az magától is. Ami nyilván azt is jelentette, hogy ez az út is megnyílt számára. Én ugyan azt gondolom, hogy az orosz propaganda korlátlan terjedése a magyar választók EU-tagság iránti elkötelezettségét jelentősen csökkentette, de vélhetően Orbán is kockázatosnak tarthatta/érezheti, hogy cselekvőleg kiléptesse az EU-ból Magyarországot, félve a társadalom reakciójától. De az EU átalakulása bizony felvillantja számára a lehetőséget, hogy az előző pontban írt elvárások EU általi érvényesítése is csökkenjen.
Amit megerősít az, hogy az EU is megelégelte Orbán folyamatos trollkodását és vétózását, és olyan megoldásokat keres, amelyekkel ez megkerülhető (EU-keretben történő megállapodás helyett sokoldalú kormányközi megállapodások, stb). Ha néhány évvel ezelőtt rémületes távlat volt a gazdasági kilátásainkra nézve a kétsebességes EU lehetősége, akkor ez, ami most alakul, az “Elszántak koalíciója”, végzetes lehet Magyarország hovatartozására nézve.
Az utóbbi két pont azt eredményezi, hogy Magyarország a szorosabbá váló európai integráción kívül kerül. Én nemigen látom, hogy ezzel a lehetőséggel a jelentőségének megfelelően foglalkoznánk. Érzékelem azt a megfogalmazást, hogy “az EU megelégelte Orbán trollkodását”, érzékelem azt, hogy “Orbán végre megkapja a magáét”, illetve azt is, hogy “majd ennek hatására a választók is felismerik, hogy milyen következményei vannak a NERnek és majd elfordulnak tőle”. De könyörgöm: nézzünk szembe azzal, hogy nem Orbán, hanem Magyarország fog kiszorulni az európai együttműködésből. És nem arra az időre, amíg Orbán a miniszterelnöke, illetve amíg a NER fennáll, hanem alighanem véglegesen, de legalábbis generációs távlatban.
Ha most – a kormányunk tevékenysége és az európai országok erre adott reakciói alapján – kisodródunk az EU-ból, az európai integrációból, azután sem fognak minket egyhamar visszavenni, ha összedől a NER. Elvégre úgy csatlakoztunk az EU-hoz, hogy átmentünk a felvételi eljáráson, és teljes jogú EU-tagként léptünk a liberális demokrácia felszámolásának az útjára. Úgy, hogy deklaráltan mentünk szembe az Unió alapértékeivel és közös politikájával. Egy olyan kormány vezetésével, amely ugyan a választási rendszer egyenetlensége miatt volt kétharmados parlamenti többségben, de nem lehet rá azt mondani, hogy nélkülözte volna, avagy akár jelenleg is nélkülözné a támogatottságot.
Azaz: Magyarország fog kikerülni az EU-ból. Nem – ahogy a kínos közhely mondja – Európa szégyenpadján fogunk ülni. Nem: hanem a senkiföldjén, kívül az egyre szorosabbra fűzött európai együttműködésen, a vákuumban. A vákuumnak meg az a természete, hogy valamit mindig beszív – így fogunk rövid úton orosz vazallusállammá válni.
Magyarország úton Belarusz felé.
A rendszerváltás elherdált lehetősége után ismét nemzedéknyi időre fog eldölni a sorsunk az elnyomatás, a pangás és az erőszakos nihil irányába.
A rezsim esélye: az elnyomás fokozása
És amikor ez megtörténik, és megszűnnek a jogállami elvárásokat támasztó szövetségi kötődések, a rezsim szembesül azzal, hogy a közvéleménykutatások alapján létezik győzelemre esélyes ellenzéki erő, hirtelen kiderül, hogy a rezsimnek alkalma és indoka is van az elnyomás fokozására. És látjuk a hírekből, hogy ez az orosz érdekszférában mit jelent. Az ellenzék vegzálását, koholt vádak alapján történő üldözését, idegen ügynöknek nyilvánítását és végső soron: erőszakot.
A társadalmat ért különböző érdeksérelmekre adott reakciókból látszik, hogy sem a magyar közvélemény, sem az ellenzéki pártok nincsenek felkészülve arra, hogy hosszú, kitartó, ellenséges környezetben folytatott munkával ellenálljanak ennek a fordulatnak. Sem az intézményrendszerünk nincs meg hozzá, sem az egymás iránti bizalom. Sem pedig az a tudat, hogy a liberális demokrácia berendezkedésének a megőrzése: politikai harc.
Hogy számunkra egyértelmű lehet, hogy voltaképpen a liberális demokrácia az, ami megérdemli a demokrácia nevet, de vannak emberek, vannak politikusok, akik a többségi demokrácia nevében támadják a kisebbségi jogokat, a többség hatalmát korlátozó liberális demokráciát. Ennek a megvédése pedig hosszú, elhúzódó, személyes erőfeszítést és lemondásokat kívánó politikai harc.
Nem az van csupán, hogy ér bennünket egy érdeksérelem, kimegyünk tüntetni, elmondjuk, hogy miért van igazunk, és hazamegyünk és várjuk, hogy mindenki belássa, hogy igazunk van. Hanem azzal a belátással kell élni, hogy sokan kifejezetten nem gondolják, hogy igazunk van, sokakat meg nem érdekel. És előbbiek egy részét meg kell győzni, utóbbiak érdeklődését föl kell kelteni. Aprómunkával, kudarcokkal, részsikerekkel. Enélkül nem fog menni. Enélkül az fog történni, hogy az elmúlt évtizedekben kivívott nőjogok, az egyenjogúság, a zaklatás visszaszorítása területén, a szegények támogatásában, az elfogadásban elért eredmények áldozatul fognak esni az új tahóságnak, az ún. macho politikának, az erő kultuszának, ami most emelkedőben van.
Húsvéti nagytakarítás - támadás a másként gondolkodók ellen
És ez a támadás közvetlenül a Vance-beszéd után meg is indult. Orbán reagált rá a füredi frakcióhétvégén, a pénteki rádióinterjúban, meg az OGY-ülésszakot nyitó beszédében. Ez az úgynevezett húsvéti nagytakarítás, amely mindazon civil szervezetek kiszorítását célozza, amelyek külföldről kaptak támogatást.
Ezzel kapcsolatban leginkább a Pride megrendezése vagy meg nem rendezése került a középpontba. Nyilván nem véletlenül: ezek közül a Pride a leglátványosabb, s egyúttal a legmegosztóbb is – azonosítsd a Pride-ot a homoszexualitással, azt a pedofíliával és az óvodások kötelező nemváltoztató műtéteivel, s már jó sok bólogató helyeslője lesz az intézkedésednek. “Minek működjenek itt olyanok, akik jól be akarják buzítani a gyerekeinket”. Amire a zsigeri védekezés, hogy “gumicsont”.
Egyrészt maga a Pride sem gumicsont, rengeteg honfitársunk személyes jóérzése, büszkesége függ attól, hogy tudja, van legalább egy nap, amikor mindenki kifejezi vele a szolidaritását és azt, hogy egész évben otthonának érezheti a hazáját. És természetesen ott leszek idén is a Pride-on, ha beverik is érte a pofámat.
De itt messze nemcsak a Pride-ról van szó. Hanem valamennyi olyan civil szervezetről, ami a pályázása idején legálisan hozzáférhető külföldi forrásokat megpályázott, igénybe vett, felhasznált és elszámolt róla. Ezek a szervezetek legálisan működő, fontos társadalmi tevékenységet végző, a társadalom sokféleségét és tagoltságát kifejező szervezetek.
Állatvédők, karitatívak, diákszervezetek, jogvédők, watchdogok, bántalmazott nőket, hátrányt szenvedő szexuális kisebbségeket, beteg gyerekeket, hátrányos helyzetű gyermekeket támogatnak többek között. Olyan szervezetek, amelyeket normális liberális demokráciában maguk a kormányok is támogatnak normatív módon, még akkor is, ha kritikusak a kormány tevékenységével szemben.
Ez a tét, nemcsak a Pride: a kormánytól független gondolkodás – a kritikus gondolkodás, de még a nem kifejezetten kritikus, de a kormányzattal szembeni önállóságot őrző gondolkodás – anyagi, szervezeti és intézményi ellehetetlenítése. A társadalom kormányzati uralomtól autonóm szerveződésének ellehetetlenítése. És ezt nem lehet elintézni azzal, hogy gumicsont lenne.
Nem gumicsont
Vagy hisz valaki a társadalom eredendő tagoltságában és abban, hogy ezt támogatni kell intézményesen, vagy nem. Vagy elfogadja az ember, hogy aki nem a kormányt támogatja, azt üldözni kell, vagy nem – de akkor kutya kötelessége ezt nem gumicsontként lekicsinyelnie, hanem állást foglalnia.
Itt két világnézet áll egymással szemben:
a liberális demokrácia, amely számára természetes a sokszínűség, a társadalom tagoltsága és intézményi sokszínűsége és az életformák és értékrendszerek különbözősége
a populisták, amely számára a társadalom két részre oszlik, a JÓ népre, és a tőle idegen, külföldi zsoldban álló ROSSZ elitre, amely ellen küzdeni kell egy jó vezető vezetésével, esetünkben Orbán Viktoréval, aki egymaga megtestesíti a nemzet egységes akaratát, és megvalósítja azt (azaz leginkább az egységes népakaratra hivatkozva a saját akaratát erőszakolja rá az országra.
Azaz:
sodródunk ki a szövetségi rendszerünkből, bele az orosz vazallusi szerepbe,
az eddigi liberális demokrata szövetségeseink által a kormányzatra gyakorolt visszatartó erő jelentősen csökkenőben van,
fennáll a lehetőség arra, hogy legyen egy választáson versenyképes ellenzék, a kormányzatnak tehát
immár oka és módja van az ellenzék és általában a tőle független struktúrák elleni határozottabb fellépésre.
Ha megkérdezel orosz ellenzékit, hogy a putyini diktatúra miként kezdődött, hát pontosan így: a civil szervezetek idegen ügynöknek bélyegzésével, tagjaik vegzálásával, illetve a szexuálitás politizálásával.
Ebben az elkövetkezendő hetekben szintet fog lépni az Orbán-rezsim. Fel vagyunk-e erre készülve? Áll-e készen kellő számú jogász az aktivisták megvédésére? Áll-e készen kellő kommunikáció azoknak a meggyőzésére, akik számára nem magától értetődő, hogy mi zajlik, hogy itt valami nagyon komoly történik? Van-e kellő szolidaritás az ellenzéki elitek között, hogy a 2026-os választásra feszülés és taktikázás mellett ki tudják építeni a szükséges szolidaritási alakzatokat, amelyek egy ilyen fordulat elvégzéséhez szükségesek?
Tudjuk-e, mivel állunk szemben?
És itt jön egy nagyon nagy mulasztás. Az ellenzék hosszú évek óta nem vetett végérvényesen számot azzal, hogy mi az Orbán-rezsim természete. Hogy ez egy populista uralom-e még a liberális demokrácia keretein belül? Választási / versengő autokrácia? Posztkommunista maffiaállam? Fasisztoid mutáció? Nyílt autokrácia? Diktatúra? Plebiszcitárius vezérdemokrácia? És mivel ebben nem volt közmegegyezés, nem volt egyértelmű, hogy a legyőzése milyen stratégiát és taktikát kíván.
Egy versengő autokráciában vagy egy plebiszcitárius vezérdemokráciában van tétje a választásnak – egyenlőtlen pályán, nem fair választáson, de mégiscsak van esélye az ellenzéknek győzni, ha nem is sok. Egy diktatúrában már nemigen. Miközben retorikailag sokszor éltünk a diktatúra fogalmával, mindeddig – és most is – az ellenzéki pártok arra készülnek, hogy választáson győzzék le a NERt.
Ebből most két dolog fontos – a retorika és a cselekvés disszonanciája általában nem szokott sikerre vezetni. Ha eddig nem pontosan definiáltuk a helyzetet, mihez képest lehet majd meggyőzően érvelni amellett, hogy a rezsim szintet lépett az elnyomásban. Ezért jó lenne konszenzusra jutni ebben a tekintetben. Én magam egyébként azt gondolom, hogy körülbelül most lép át a rezsim minden eddigi illiberális akciójával együtt azon a demarkációs vonalon, ami a populista kormányzást a nyílt autokráciától elválasztja. És ezt nem árt tudatosítani a választókban.
Amiben nem segít az, ha az ellenzék vezető ereje az összes ilyen jellegű kérdést, amely megosztja a társadalmat, elütni igyekszik. Mert ez azt a benyomást erősíti, mintha
biztos, hogy lenne még időnk a választásokig, nem fog végzetes dolog történni addig
továbbra is egy változatlan koordinátarendszerben Orbán/nem-Orbán választás lenne a kérdés, miközben éppen sodródunk ki az egyik koordinátarendszerből egy másikba, azaz sorsfordító választás előtt állunk már a választás előtt
hogy itt világnézeti választás is áll előttünk, amelynek tétjét huzamos ideig nem lehet eltitkolni a választók előtt – ki mit gondol a civil szféráról? ki mit gondol külföldi pályázatokról és a külföldi szervezetekkel együttműködő szervezetekről? tényleg amerikai gyarmatosító érdekek kiszolgálójának tartjuk ezeket a szervezeteket? mit gondolunk a szexuális kisebbségek jogairól? mit gondolunk a gyülekezési szabadságról? mit gondolunk az orosz agresszióról és az ezzel kapcsolatos európai kötelezettségről / szerepvállalásról? mit gondolunk Ukrajna sorsáról?
És végül: mit gondolunk a jelenlegi szövetségi rendszerünkről – a hasadása idején merre tovább? Ezek a nemzet előtt álló sorsfordító kérdések. Igen, jó lenne lebontani a NERt, de mi lesz utána? Tudatosul-e a választókban, hogy a szűk belpolitikai kérdéseken túl állást kell foglalnunk abban is, hogy hova akarunk tartozni? Tudatosan hozunk-e döntést? Ha taktikailag ódzkodunk minden megosztó kérdés kinyitásától, a NERben elgondolható alternatívákon kívül marad-e más elgondolható alternatíva? Miként lesz ugyanabból – mégis más?
Haderőfejlesztés
És zárásképpen még egy gondolat. Trump első időszakában erősen felmerült, hogy az európai országok potyautasok, nem teljesítik a védelmi kötelezettségüket, és szükséges, hogy mindenki, aki NATO-tag, a GDP-je legalább 2%-át haderőfejlesztésre költse.
Én ezt pártolom, sőt azt is, hogy tekintve az orosz veszélyt, ezt 3%-ra emeljük és teljesítsük a NATO-ban vállalt kötelezettségeinket. Ugyanakkor nagyon veszélyesnek tartom azokat a követeléseket, amelyek a NATO-kötelezettségek teljesítésére való hivatkozás nélkül követelik a hadikiadások 3%-ra emelését.
Ha a NATO-kötelezettségeink teljesítéséről is beszélnek, akkor megnyugszom abban a tudatban, hogy egy demokratikus célú és elkötelezettségű védelmi szervezet keretében fejlesztjük a haderőt. Itt is mondom: nem hibátlan szervezet, nem mondom, hogy nem vívott téves háborút, de számonkérhető demokratikus alapelvei vannak.
Ha azonban simán csak a magyar haderő fejlesztéséről van szó párhuzamosan azzal, ahogy gyöngül a NATO és az EU iránti elkötelezettség és együttműködés, akkor tartok tőle, hogy ez az emelés valamiféle kalandorpolitikát fog szolgálni. Akár idegen érdekek szolgálatában. Például azzal, ahogy a TEK a Boszniai Szerb Köztársaságban működik, szikrát csiholva egy puskaporos hordó környékén.
Ha csak ezért emelnénk a hadikiadásokat, ezért fejlesztenénk a haderőt, akkor az semmi mást nem fog eredményezni, mint a militarista logika erősödését, Magyarország balkáni protektor-szerepének lázálmát (ahogy Orbán Balázs megfogalmazta) és azt, hogy megint arra az útra lépünk, amely már egyszer a diktátorok oldalára sodort bennünket, amely már egyszer lángra lobbantotta a világot, s amelyből rendszeresen, nemzedékek távolából nagyon rosszul jövünk ki.
Tehát haderőfejlesztés: igen, de nem mindenáron, csak akkor, ha közben erősítjük, és nem gyöngítjük a NATOhoz, az EU-hoz való kapcsolódásunkat.
Összefoglalva:
sorsdöntő hetek előtt állunk, amelyekre nem vagyunk felkészülve
Magyarország helyzetét illetően feltehetően már a választások előtt olyan változások következnek be, amelyek akár illuzorikussá is tehetik a választást
fontos, hogy az előttünk álló választási lehetőségeket mihamarabb artikuláljuk tekintet nélkül a 2026-os választás okán esetleg szükségesnek látott taktikázásra
fontos, hogy a civil társadalom és a másként gondolkodás készülő perzekúciójára tekintettel kiépítsük az ellenzéknek azokat a szolidaritási mechanizmusait, amelyeknek a 2026-os választási rivalizációtól és taktikázásától függetlenül működniük kell.
Ez a munka áll előttünk, és ez nem kevés.
(illusztráció: chatgpt - így képzeli a kelet-közép európai urban decayt:)