Sok szempontból persze szerencsének és pozitívnak kell tartanunk, hogy lassan elhalványult a közös emlékezetünkben a második világháború pusztítása. Amikor kezdtem a világra eszmélni, kisgyerekkoromban, általános iskolás és gimnazista koromban, még mindennapi élmény volt, hogy ’56-os vagy világháborús golyónyomok voltak a házak homlokzatain, nyilvánvalóan belövéstől vagy bombától romos házak maradványait láthattuk, a szüleinkkel/nagyszüleinkkel/családi ismerősökkel beszélgetve közvetlenül megélt ostrom-történetek, front- és hadifogságtörténetek kerültek elő.
És bár kevesen voltak az ismeretségi körömben vagy a buborékomban, akik szerették azt a rendszert, amiben felnőnöm adatott, az a vágy, hogy ilyen típusú (ön)pusztító háború többet ne legyen, áthatotta az általam ismert embereket.
A kockázatkezelés paradoxona és a helyzet fokozódása
Erősen tartok attól, hogy a világháborúk tapasztalatának visszatartó ereje jelentősen csökkenőben van. Mindannyian ismerjük a kockázatkezelésnek azt a paradoxonát, hogy ha
rendesen felmérjük a bekövetkezhető kockázatokat
érdemben teszünk a bekövetkezésük megelőzésére és
érdemben teszünk annak érdekében, hogy az esetleg mégis bekövetkező kockázatok negatív hatását minimalizáljuk
és végül mégsem következik be semmilyen negatív hatás, akkor utólag majd’ mindenki legyint: kár volt ennyi erőforrást pazarolni a kockázatok kezelésére. És ilyenkor kell különösen vigyázni arra, hogy ez a jövőben se csábítson könnyelműségre.
Összetett rendszerekben – és miért is ne tekintenénk egy társadalmat, egy államot vagy akár a világon található államok és népek összességét összetett rendszernek - mindig vannak érdekellentétek és az érdekellentététek időnként konfliktusokká érnek. Nagyobb kataklizmák után ezek az összetett rendszerek igyekeznek olyan eljárásokat és mechanizmusokat kialakítani, amelyek lehetővé teszik ezeknek az érdekellentéteknek olyan rendezését, amelyek az adott konfliktusban érdekelt felek mindegyike számára valamilyen lehetőleg optimális, de lehetőleg legalábbis nem-negatív kimenetelt erdeményeznek.
Ezek a mechanizmusok persze kevésbé látványosak, inkább tárgyalásokkal, szürke kompromisszumokkal, kölcsönös engedményekkel járnak. Unalmasak, gyakran úgy járnak jelentős pozitív eredménnyel, hogy a világtól elzárt, füstös szobákban kötnek emberek kompromisszumokat olyan dolgokban, amelyek kevesek számára érthetőek.
A populizmus / illiberalizmus térnyerésével várhatóan csökkenni fog azoknak az – akár külpolitikai, akár belpolitikai – kereteknek a vonzereje, a presztízse, amelyek ezeket az eredményeket produkálni tudják. Hiszen a populisták egyik fő hangulatkeltése éppen a szakértelem, az elmélyedés, a finom részletek iránti türelem és a hosszútávú pozitív kimenetelek ellen irányul. (Vö.: az ismert magyar szerzőtől: “A szakértelem ócska bolsevista trükk.1)
Ezek a mechanizmusok még ha eredményesek is, nélkülözik a populisták által idealizált erő kultuszát. 2010-ben, a frissen kormányra került Fidesz is azt ígérte, hogy a NER a centrális erőtér létrehozásával megszabadítja az országot ettől a hatékonytalan demokratikus csűrés-csavarástól, egyeztetősditől, és hatékony – mert fékek és ellensúlyok nélküli – rendszert vezet be. Csak sajnos ez azzal is jár, hogy nemigen van visszacsatolás.
Populista USA és a szövetségi rendszerek
Most – Donald Trump megválasztásával, a Project 2025-ban megfogalmazott keretek szerint – erre történik kísérlet az Egyesült Államokban is. És ez hatással lesz a nemzetközi kapcsolatokra is. Trump első elnöki ciklusa alatt is látható volt, hogy a lehetséges haszon azonnali maximalizálására szocializálódott üzletemberként az USA erőfölényének maximális érvényesítésére törekedett.
Bizonyos helyzetekben jogosan - például akkor, amikor a NATO-tagországoktól megkövetelte, hogy teljesítsék a vállalt kötelezettségeiket a haderejük megfelelő mértékű fejlesztésében. De a potyautasság felszámolására irányuló helyes követelés ugyanakkor az USA sok szövetségesében elültette a kételyt, hogy tényleges veszély esetén valóban számíthat-e az Államokra – ez történt az európai szövetségesekkel, de a csendes óceáni térségbeli szövetségesekkel is.
Ez – helyesen – arra vezette az EU-t, hogy fokozza az önálló védelmi és cselekvési képességek kialakítására tett erőfeszítéseket. És itt az EU válaszúthoz érkezik – kiderül, hogy van-e benne kellő innováció, akarat és elkötelezettség, hogy ezt végrehajtsa.
Azaz szoros szövetségben maradva az Egyesült Államokkal, a tagországok közötti együttműködés és összetartozás elmélyítésével továbbra is felmutatni egy olyan keretet, amelyben az európai országok egyrészt külső kihívásokkal és ellenségekkel szemben egységesen tudnak fellépni, a tagországok közötti viszonyban azonban mechanizmusokat szolgáltat az egymás közötti konfliktusok minél rendezettebb megoldására.
Eközben a populizmus és az illiberalizmus terjedésével egyre több olyan ország van, amelyen az erő kultuszára alapozó pártok már kormányra kerültek (Magyarország, Szlovákia), vagy éppen jelentős térnyerésben vannak (Ausztria, Hollandia, Németország). És Magyarország elmúlt másfél évtizedéből az olvasható ki, hogy maximálisan igyekez minden olyan előnyét kihasználni az EU-hoz tartozásnak, amely kihasználható AMELLETT, hogy igyekszik lassítani és megakadályozni a mélyebb, föderális integrációt. A “nemzetek Európája”, a “gazdasági semlegesség” itt a szövetségi hovatartozást cinikusan kihasználó, értékeire fittyet hányó kufárkodás fedőneve.
Nem tartozom azok közé, akik eleve ellenzik a védelmi kiadások növelését. Persze azt gondolom, hogy valóban rengeteg fontos dolgot lehetne csinálni abból a temérdek pénzből, amit hadi kiadásokra fordítanak. Mégsem tudom elfelejteni azt, hogy a Szovjetunió felbomlásában, a kommunizmus legyőzésében, a rendszerváltásban döntő szerepe volt annak, hogy Moszkva nem bírta a fegyverkezési versenyt. Viszont nem árt arra emlékezni, hogy ez a fegyverkezési verseny, ez a szembenállás egy olyan tömbösödött világban történt, amelyben a szembenálló felek tudták, hogy ha közvetlen konfliktusba kerülnek és a végsőkig eszkalálódik a helyzet, akkor kölcsönösen biztosak lehetnek a megsemmisülésben - ami éppen ezt az eszkalálódást akadályozta végül meg.
Nagyon fontos, hogy ez a tömbös szembenállás mindkét oldalról a Jó és a Rossz harcaként határozta meg magát. Csak míg szovjet oldalon az osztály- és kizsákmányolás társadalom ideálja már a kezdet kezdetétől végtelen terorral, mérhetetlen szenvedéssel járt, a kritika és az alternatívák megsemmisítésével, ezzel szemben a nyugati szabad világ - amely a maga részéről szintén okozott meglehetősen sok szenvedést, mégiscsak létre hozta (nem függetlenül a tömbös szembenállástól) a jóléti demokráciát, és egyáltalán nem zárta ki, hogy a saját ideáljait rendszeresen számon kérjék rajta.
Ez összességében leegyszerűsítve azt eredményezte, hogy voltak ugyan akár sok pusztítással járó lokális konfliktusok, proxy-háborúk, de minden szereplő tisztában volt az eszkaláció illemszabályaival, amelynek segítségével a jelzésértékű lépések és ellenlépések, figyelmeztetések, erődemonstrációk kódrendszerével közölhető volt partnerekkel, ellenségekkel és a világgal, hogy “merremeddighányméter”. És a szoros szövetségi rendszerek fontos összetevője (volt) az összehangolt cselekvés.
Trump elnökségével megnő majd az erőből való politizálás vonzereje. Magyarország is ezzel kísérletezik: pökhendien és kihívóan hagyja figyelmen kívül a diplomáciai etikettet, találkozik kétértelműen (magyar miniszterelnökként vagy lebegtetve EU-soros-elnökként) olyan szereplőkkel, akikkel az EU vezetői nem (vagy sem, vagy nemigen), hívogatunk be kritikák miatt szövetséges nagyköveteket, hagyjuk el középületeinkről az EU-s zászlót.
De úgy általában islátszik, hogy mely országok azok, akik a belpolitikai konfliktusaikat is inkább erőből, mint legalább a kompromisszumokra törekvés látszata mellett próbálják megoldani. És ezek közül melyek azok, amelyek ezt a külpolitikájukban is érvényesíteni szeretnék.
Ha egy ilyen dezintegrálódó szövetségi rendszerben kezdődik meg a fegyverkezés, ha a katonai és hadi logika nem csupán ott szerez egyre nagyobb teret, míg végül domináns lesz, ahol a szövetségi rendszerünket éri kihívás, hanem azért fegyverkezünk, hogy az érveink mögé katonai erőt is rakjunk, az egyrészt azzal fog járni, hogy az érvek mögül a katonai logika először az érvek mellé, majd kisvártatva az egyéb érvek helyére kerül.
Akkor abból erőfitogtatás, kardcsörtetés lesz, és a kocsmai verekedések logikája szerint egy idő után a sok kihívó nézésből és “mivan-mivan??!-ból” ütésváltás lesz. Nagyon veszélyes irány egy olyan re-militarizálódás, amely egyúttal a különböző nemzetközi szövetségi rendszereinkkel való kapcsolatok lazítását is célozza.
Mert miközben az EU-nak (szerintem a NATO-nak is) elemi érdeke, hogy az oroszok ne győzzenek az agressziójukban (értsd: ne érjék el, hogy Oroszországhoz csatolhassák a Krímet és a Donbaszt és ne érhessék el, hogy Ukrajna ne csatlakozhasson a NATO-hoz és az EU-hoz), nagyon veszélyes az újrafegyverkezés egy olyan helyzetben, amikor ezeknek az egyensúlyfenntartó rendszereknek a leépülésével a felszín alatt lappangó és parázsló konfliktusok jutnak levegőre.
Márpedig ennek a mi régiónknak gazdag hagyománya van az ilyen konfliktusokban.
És attól, hogy immár nyolcvan éve 1956 traumatikus, de a délszláv háborúhoz vagy az orosz agresszióhoz képest kevesebb fizikai pusztulással járó megszállását kivéve Magyarországon béke van, nem szabad azt feltételezni, hogy mindig is béke marad, ha nem törekszünk tudatosan arra, hogy az érdekeinket úgy érvényesítsük, hogy egyúttal hozzájáruljunk ahhoz, hogy ne robbantsuk föl a régiónkat.
(A fotó forrása: Vörös Hadsereg / Fortepan)
Csurka István mondotta a szállóige alapjául szolgáló mondatot (ahogy TGM nevezte egyszer: a Diétai Magyar Mázsa.) “A szekértelem túlhangsúlyozása ócska bolsevista trükk.” https://medianaplo.blog.hu/2022/08/28/medianaplo_csakugyan_csurkatol_szarmazik_a_szakertelem_ocska_bolsevista_trukk_szalloige
„A szakmai indokok túlhangsúlyozása ócska bolsevista trükk.” - így van pontosan, legalábbis a forrás szerint, amit Te is hivatkozol, és legyünk igazságosak, ebben a formában van is benne valami. Vissza lehet élni a szakértelemmel is. Egy kollégám mesélte egy korábbi statikus kollégájáról, hogy mindig készenlétben tartott egy komoly szakmai érvnek hangzó, de laikusoknak tök érthetetlen mondatot, és mikor azt bemondta egy tárgyaláson, mindenki megilletődött, és csak annyit tudtak mondani: "Ó. Hát akkor, ezesetben... rendben van."